Nem az a koldus, kinek lámpája a holdsugár,
és csillagfény a paplan, a padon hová hálni jár,
hanem az a koldus kinek lelke közöny, s kőből van szíve,
az ilyen ember az kinek nincsen semmilye.
Nem az a koldus, kinek rongyos a ruhája,
és fésületlen tincs tapad borostás arcára,
hanem az a koldus, ki sosem érzi át,
milyen, ha a nyomorúság sárgaföldig ás.
Nem az a koldis, ki az utcán kéreget,
ki szemetes kukából kincseket gyűjtöget,
az a ronygos koldus, kinek érzéketlen lelke
félrefordul attól, ki segítségét kérte.
Nem az a koldus, kit a társadalom kitaszított önhibáján kívül,
kinek a nejlonzsák a fedél és földön van az ágya a városon kívül,
hanem az, aki Őt falak mögé rejti, mert nincsen gond, ha nem is látja,
s közben Jeep-el jár, és sültet eszik a házőrző kutyája.
Egy ember az erdőn ballagott keresztül.
Egyszer csak megpillantott egy rókát, amelyiknek hiányzott az egyik lába. A férfinek az a kérdés motoszkált a fejében, hogy vajon hogyan maradt a róka életben?
Aztán megpillantott egy tigrist, elejtett zsákmányával a szájában. A tigris teleette magát, s a maradékot hagyta, hogy a róka elfogyassza.
A rókát Isten ugyanezen a tigrisen keresztül táplálta másnap is.
Az ember ámulatba esett Isten jóságától. Nyomban el is határozta, hogy ő is meghúzza magát egy sarokban, és teljesen az Úrra bízza magát, aki majd gondoskodik minden szükségletéről.
Úgy is tett, de hosszú ideig semmi sem történt. A szerencsétlen már majdnem halálán volt, amikor egyik napon hangot hallott:
- Ó, te tévelygő, nyisd ki a szemed, és pillantsd meg az Igazságot! Ne a sánta rókát utánozd, hanem a tigris példáját kövesd!
(Anthony de Mello)